A Jekatyerinburgtól Irkutszkig tartó út egyik legnagyobb meglepetése az volt, hogy az Urálon túl, mennyire ugyanolyan az élet, mint az Urálon innen. Nem tudnám megmondani, hogy mire számítottam pontosan, de úgy képzeltem, hogy a világnak az Ázsia nevű részén mégiscsak máshogy kellene magamat érezni, mint Európában. Legutóbb, egyébként a 18. születésnapommal voltam így, vártam a felnőtt-érzést nagyon, de kiábrándítóan ugyanaz az ember voltam, mint egy nappal előtte. Persze, így hét évvel később, már érzem néha a felnőttséget magamon – például gyerekként soha nem tudtam volna leszervezni egy egyhónapos transz-szibériai utazást – de hiába a jogosítvány, az érettségi vagy a szavazójog, a felnőttség nem csinnadrattával, hanem csendben, alattomosan érkezett meg az életembe. A transz-szibériai vonaton utazni meglepően hasonló ehhez, "Ázsia kapuja", Jekatyerinburg még pont ugyanolyan, mint bármelyik európai orosz nagyváros, és Ulán-Ude, a Burját főváros szocreál hangulata se sokban különbözik, mondjuk Asztrahánytól, mégha érzi is az ember, hogy valahol útközben mégiscsak elhagyta Európát és megérkezett Ázsiába. A Bajkál-tóról elindulva tehát felírtuk a kommunizmus örökké növekvő bűnlajstromára, hogy a Szovjetunió kiirtotta Szibériából Ázsia-szellemét és nagy várakozásokkal néztünk utazásunk utolsó, mongóliai szakaszának elébe.

Mongóliától azt vártuk, hogy egy egzotikus, érintetlen és gyönyörű ország lesz és egyedül az érintetlenben kellett csalódtunk kicsit. Hiába itt a legalacsonyabb a népsűrűség a Földön (ha Grönlandot és a Falkland-szigeteket nem számítjuk) az ország felének otthont adó Ulánbátor kifejezetten zsúfolt, a maradék másfélmillió négyzetkilométeren élő közel egymillió nomád mongol táborhelye pedig meglehetősen egyenletesen oszlik el az országban. Azokban az északi megyékben legalábbis amiken mi keresztülbuszoztunk mindig volt két-három jurta a láthatáron. Ráadásul a nomád hagyományokkal, a kommunista örökséggel és a Föld egyik legnagyobb széntartalékával egyszerre küzdő mongol társadalomban nagyon nagy probléma a környzetszennyezés. A nomádok azon érthető szokását, hogy csak azt viszik magukkal, amire szükségük van, következésképpen amire nincs szükségük eldobják, nem változtatta meg, hogy a használati tárgyaik ma már nem pár, hanem párszáz év alatt bomlanak le. Ráadásul a mongol lakosság felének otthont adó Ulánbátorban a nyomornegyedek lakói a téli hidegek során bármit elégetnek ami meleget ad, a környező hegyek miatt a városban rekedő füst pedig a világ egyik legszennyezettebb városává teszi a fővárost.

Az egzotikum és a szépség jól megoszlik a főváros és a vidék között. A mongol puszta tényleg gyönyörű, egészen csodálatos, meditatív hatással voltak rám a tágas mezők és a sziklás dombok. Aligha találhattunk volna jobb helyet a plackarton edződött tunyulási hajlamaink kiteljesedéséhez, mint Mongólia - igazi világutazóhoz méltó határtalan kalandvágyamat jól jellemzi, hogy az egész utazás egyik legjobb napjaként emlékszem arra, amikor egész nap csak egy hegyoldalon üldögéltünk, felváltva sörözve, bambulva és olvasva. Pedig a Terelj Nemzeti Parkban, ahol négy napot töltöttünk, nem csak semmittenni lehet. A becsület kedvéért megnéztük a teknős sziklát, elzarándokoltunk a közeli buddhista meditációs kolostorba, sőt még lovagoltunk is a helyi nomád család póni-nagyságú, de legalább neveletlen őslovain.

Persze lehet, hogy meg lehetne ítélni az egzotikusságot is a mongol tájnak. Tény, hogy eszméletlen méretű és mennyiségű szöcskét és sast láttunk, az állandóan a jurtánkban motoszkáló ürgék pedig jobban a mindennapjaink részévé váltak, mint a fürdés. A világ első és utolsó vadon élő lovai (a thakik) is elég különlegesek, bár tény, hogy valamelyest levon az értékükből, hogy egyszer már a vadonban kihaltak és a '90-es években telepítették őket vissza a világ különböző állatkertjeiből összeszedett példányokból. A betelepített példányok vadságára jól jellemző, hogy első években nagyon kellett izgulni, hogy vajon előbb-utóbb megtanulnak-e félni a ragadozóktól, vagy az összesből farkas-vacsora lesz. Szerencsére végül az ösztönök erősebbnek bizonyultak, és a kezdeti harmincból mára háromszáz fős állomány lett, amelyeket a saját nemzeti parkukban meg is lehet tekinteni, mint gombostű (távcsővel hangya) nagyságú legelésző foltok a szemközti domboldalban (lásd fenn). Ebből a szempontból egyébként a háromszáz vadló még mindig nagyobb élmény, mint a hatvanezer bajkáli nerpa (édesvízi fóka), amik a hajóforgalom miatt a nappal nagy részét a vízalatt töltik.

Ulánbátor ezzel szemben kevéssé szép, de kis társadalomtudományi érzékenységgel is kifejezetten egzotikus. A társadalmi különbségek kézzelfoghatóbbak, mint bárhol ahol eddig jártam, a várost övező dombok a nyomornegyedek jurtáitól tarkállnak, ezzel szemben a belvárosban hatalmas építkezési láz zajlik, egymás hegyén hátán nőnek ki a kínai vendégmunkások által felhúzott toronyházak és lakónegyedek. A várostervezés hiányára jól jellemző, hogy hiába volt tőzsgyökeres ulánbátori idegenvezetőnk, a városban császkálva rendszeresen futottunk zsákutcákba, mert sokszor látszólag minden rendszerre és észérvre tekintet nélkül választják az új épületek helyét.

Az Ulánbátori utakon két típusú autó él nagyszerű szimbózisban egymás mellett. Az egyik a kis, leginkább jobbkormányos japán autó - főleg hibrid Priusok – a másik az óriási terepjáró, amik a nálunk is ismert barátságos SUV-októl, a tényleg rémisztő valódi offroad terepre tervezett Land Roverekig terjednek. Érdekesség, hogy a mongolok úgy tudják, náluk van a legtöbb Hummer perfő a világon. (Az ulánbátori Hummer-klub elnöke szerint azért, mert a mongol férfiak míg mindig szeretnek harcosként tekinteni magukra, és ezért adja magát a katonai terepjáró.) Tény, hogy a fővárosban lépten-nyomon látni egy-egy ilyen monstrumot, és a jelenségre már más is felfigyelt, ugyanakkor a rövid tényfeltáró erőfeszítésem során szembesülnöm kellett azzal is, hogy a címet az észtek is a magukénak követelik. Szinte már említésre sem méltó, hogy a városban folyamatosan dugó van, a fontosabb kereszteződések közepén pedig sípoló, integető, ordibáló rendőrök iparkodnak a siető autósok figyelmét a közlekedési lámpák jelzéseire (és azok tiszteletére) felhívni.

A mongol gasztronómia erősen húsközpontú, a mezőgazdaságnak nincsenek nagy hagyományai az országban, és a Kínából importált zöldségek minősége jobbára gyatra. Ezzel szemben a szinte kizárólag vadon tartott állatok húsának íze döbbenetesen intenzív, állítólag a fűszerezés egy jelentős részét elvégzik maguk az egész életükben illatos mezei füveket rágcsáló állatok. Mongóliában a legtöbbször birkahúst illik enni, amelynek jellegzetes illata legalább annyira része a mongol milliőnek, mint a lovak. Állítólag a mongol embereken, sőt a pénzen (a tugrikon) is érződik a birkaszag, amit az én orrommal sem megerősíteni sem cáfolni nem tudok, de tény, hogy Mongóliából frissen megérkezve egy moszkvai szupermarket közepén, egyszerre kiálltottunk fel Annával, hogy "nahát, Mongólia-szag van" - mint utóbb kiderült a húspultba frissen kipakolt birkahúst megérezve. A birka mellett a marhahús is nagyszerű, akár mongol nemzeti, akár távolkeleti és akár nyugati ételek alapanyagaként fogyasztjuk. Ettünk lóhúst is, bár erre a mongolok hagyományosan inkább csak a téli nagy hidegek során fanyalodnak rá, az élő ló nagy értéke és a lóhús magas tápértéke miatt.

A mongol éttermek következetesen és kényszeresen óriási adagokkal operálnak, a férfiasság fontos mércéje, hogy mennyit tud enni (és inni) az ember. Egy egész adagot én egyszer tudtam megenni, az első este, sokkal inkább a kétnapos utazás diétája, mint a tesztoszteron-szintem miatt. A következményekről elég legyen annyi, hogy a következő egy hét során, vagy harminc széntablettát fogyasztottam el. Az evéskultúrának és a nomád-életmóddal való felhagyásnak a következményeként a mongol társadalom egy jelentős része elhízott. Ugyanakkor alighanem a mongoloknak van a legviccesebb nevelő mantrájuk rossz étvágyú gyerekek számára: "Egyél, különben télen fázni fogsz!".