Két hét orosz nagyvárosjárás után a Bajkál-tó partján állni kicsit olyan, mintha a Nemzetközi Űrállomásra érkezne meg az ember - mondjuk 50 év múlva amikor már kalandvágyó turisták is gond nélkül kilátogathatnak az űrbe. Egyrészről a Föld légkörét sem lehet sokkal nehezebb elhagyni, mint harminc órát tölteni egy levegőtlen vonaton egy undok bábuska társaságában, aki minden egyes alkalommal érezteti, hogy szívességet tesz azzal, hogy felül az ágyán, hogy mi is ehessünk, hogy aztán levezetésképp hat órát zötykölődjünk úttalan földutakon egy marsrutkában. Másrészről a csupa milliós nagyváros után ha nem is földöntúli, de furcsa érzés, hogy az egyik irányban 30 ezer négyzetkilométer víz van, a másikban pedig még ennél is sokkal több sztyeppe.

A Bajkál-tó kötelező állomása minden transz-szibériai túrának, így számunkra is csak az volt a kérdés, hogy pontosan hol álljunk meg. A vasút vonalán található felkapott és közhelyes Szljugyjanka és Lisztvjanka üdülôvárosok helyett végül Olhon szigetére esett a választásunk, ami a Bajkál legnagyobb szigete, mondván szebb is, nyugodtabb is lesz ott nekünk. Nem is kellett csalódnunk, Olhon tényleg gyönyörű és végtelenül békés, bár látszólag azok az idők már ott is elmúltak amikor az ember gond nélkül egyedül tudott maradni a természetben. Persze a tó 1300 km-nyi partján biztos vannak teljesen elhagyatott szakaszok is, de nem reprezentatív felmérésünk szerint, ahová valamiféle út vezet, ott vannak turisták is, nem utolsó sorban az oroszok meglepő vadkemping-mániája miatt. Az Olhon egyetlen településén, Huzsirban is sok utazó lézeng, a faluban láthatóan a turisták jelentik az egyetlen biztos jövedelemforrást, igazi balatoni hangulatot ad a helynek, hogy minden helyi megpróbál valamilyen szolgáltatást eladni - szállás, kaja, túra, masszázs, művészeti stúdió stb.

Mi a tökéletes angol infrastruktúrát kiépítő, kissé drága, de nagyszerű és kényelmes Nyikita Tanyája nevű intézményben szálltunk meg. A tulaj - Nyikita - igazi üzletember, nem csak azt ismerte fel, hogy hogyan lehet bevonzani a szigetre érkező külföldiek jelentős részét a hibátlan honlappal, de arra is rájött, hogy elég egzotikus helyen él ahhoz, hogy a munka jelentős részét fiatal, külföldi önkéntesekkel végeztesse el, akik a munkaidő letelte után maguk is átalakulnak turistává, kirándulásokon vesznek részt, oroszul tanulnak, partiznak. Bár amikor kiderült, hogy az internet, vízumregisztráció, mosás és a bankkártyás fizetés mellett a irkutszki buszra való helyfoglalásért is külön kell fizetni, kissé elegem lett a helyből, el kell ismerni, hogy Nyikita civil aktivitása tiszteletre méltó, látszólag mindenben részt vesz a zeneiskola működtetésétől a nyári sportfoglalkozások szervezéséig.

Az első napon rövid biciklitúrával terveztük felfedezni a környéket - a nyolcvan kilométer hosszú sziget önerőből történő fedezéséről nem is álmodtunk, újabb órákat buszozni pedig panoráma ide, édesvizi fókák oda nem volt kedvünk. Aztán a biciklikölcsönzős fiú, Anton, rábeszélt minket, hogy tekerjünk át a sziget túloldalára, mert csak 28 km, cserébe a világ egyik legszebb útvonala. Gyanút foghattunk volna, amikor lefitymálta a frissen vásárolt hivatalos térképünket, és helyette egy képeslap méretű, gyerekkönyv illusztrációnak beillő, kézzel rajzolt térképet adott a kezünkbe, vagy amikor kiderült, hogy az isten háta mögötti kölcsönzőben csupa márkás, teleszkópos, tárcsafékes hegyi kerékpárok vannak, de mi mégis könnyű szívvel vágtunk neki a tervek szerint 4-5 órás túrának.

Itt érdemes közbevetni, hogy itt még meg voltam arról győződve, hogy jó kondiban vagyunk. Persze értem én, hogy nem egy Vuelta-győzelem az, ha boldogan körbe tudom tekerni a Balatont pár nap alatt, és nem fogják felajánlani a kenyai állampolgárságot azért, mert volt pár hónap, amikor heti 20-25 km-t futottam, de mégis, sportos, egészséges életet élünk. Csak azért mentegetőzök így előre, mert már jóval azelőtt, hogy eltévedtünk volna, lényegében az első dombra is alig bírtunk feltekerni, és tízperces kényszerpihenőt hirdettünk (fotózás ürügyén) amint felértünk. Az összes olhoni képeslapot jegyző, Himalájafil fényképész-vállalkozó-életművész Anton ugyanis azt elfelejtette említeni, hogy a 28 km-es odaútban van nagyjából háromszor ezer méter szintkülönbég is, nem a lankás fajtából. Így aztán amikor 2,5 óra és mindösszesen 15 km megtétele után szomorúan konstatáltuk, hogy a térképünkre rajzolt tereptárgyak (domb, kerítés) és a szemünk előtt lévő táj (erdő, sztyepp) között kevés a hasonlóság, következésképpen a kitűzött útvonalat elvesztettük, úgy döntöttünk, hogy inkább elkerekezünk strandolni. Mint megtudtuk, a legjobb strandidőben érkeztünk egyébként: a tó vize egész nyáron csak melegedett, viszont még volt ereje is a napnak, hiába volt augusztus vége.

A Bajkálon úgy kell strandolni, hogy kinézünk egy öblöt ahol a helyiek szerint meleg szokott lenni a víz, odamegyünk, levetkőzünk, szépen összehajtjuk a ruhánkat a parton, odaállunk a víz szélére, veszünk egy nagy levegőt és elkezdünk telitorokból szitkozódni. Nem kell szégyenlősnek lenni, nincsenek a közelben sokan, és amúgy sem értenek magyarul. Két három tüdőnyi káromkodás után elindulhatunk a hivogatóan tiszta és döbbentesen hideg vízbe. Különböző iskolák vannak, én a radikális megoldás híve vagyok, tehát pár lépés és kis fröcskölés után, egy förtelmes sikoly kíséretében belevetem magam a combig érő vízbe. Ne nagyon várjuk az otthonról ismerős érzést, hogy az eleinte jeges víz lassan kellemesen hűvössé, jólesően simogatóvá válik, inkább figyeljünk, hogy ha kezd elzsibbadni a hátunk és egyre lassulnak a karcsapásaink, vegyük gyorsan a part felé az irányt. A tanulság az, hogy a Bajkálban történő pancsolás, hacsak nem valami fókavérű szibériairól van szó, legtöbbször nem tart sokkal tovább, mint ennek a bekezdésnek az elolvasása.

A hazaút a strandról őszinte bánatunkra nem volt sokkal könnyebb, mint a kerülővel megtett odaút. Bár végig a part mellett mentünk egy jófajta hullámvasúttal felért a sok domb megmászása. Ráadaásul sietnünk is kellett, hogy még zárás előtt elkapjuk Antont, már hogy visszaadhassuk a bicikliket és sajnos nem azért, hogy felelősségre vonjuk.

A maradék két napban igyekeztünk aktívan pihenni. Kihajóztunk a partra és kirándultunk egy nagyot egy csapat szuperfitt francia nyugdíjas társaságában, majd másnap kerestünk egy nyugalmas strandot (itt csak egy kicsit arról az illúzióról, hogy mindig azt hiszi az ember, hogy a következő lesz a tökéletes elhagyatott öböl) és leginkább csak heverésztünk, igyekeztünk rápihenni a következő etapra a Huzsir-Irkutszk-Ulan-ude-Ulanbátor túrára.