Amikor helyi idő szerint hajnali fél egykor a harminc fokban tikkadozva megláttuk az Asztrahány-Izsevszk-járat rozoga szerelvényeit, már sejteni lehetett, hogy kemény utunk lesz Kazanyig. Nem tévedtünk nagyot. Elaludni, még úgy ahogy sikerült, hogy aztán hajnalban arra keljünk, hogy mindjárt megsülünk, és a következő durván 20 órát a 35 fokos, teljesen levegőtlen vagonban töltsük, főként izzadással és a velünk együtt utazó tucatnyi 1 és 3 év közötti kisgyerek csendes megfigyelésével.

Egyébként a durván vízfejű Oroszország látszólag túl nagy ahhoz, hogy a vasúti közlekedése teljesen Moszkva köré szerveződjön - de lehet, hogy csak mi vagyunk spúrok, hogy megfizessük a főváros fényűző vagonjait, - mindenesetre utazásunk során csak egy szakaszon fogunk még olyan járaton utazni, ami Moszkvából indul, Irkutszk és Ulan-ude között, pedig megfigyeléseink szerint a Moszkvából induló vagy oda tartó vonatok sokkal modernebbek és kényelmesebbek, vagy legalábbis sokkal több modern és kényelmes vagon van rajtuk, ugyanis a vagonok minősége egy vonaton belül is változó, és, mint kiderült, a magasabb komfortú vagonokba nem lehet interneten jegyet venni, mintha az RZsD ( az orosz államvasutak) a kasszák előtti 30 perces sorban állás jutalmaként osztogatná a jobb helyekre a jegyeket.

A kazanyi 25 fokba és szemerkélő esőbe óriási felüdülés volt megérkezni egy ilyen út után, és az sem törte le a lelkesedésünket, hogy egy órára is kibérelhető, ablaktalan, láthatóan egy konyhából átalakított szobában sikerült szállást foglalnunk. Legalább egy ventilátor is volt benne, és ezen a ponton azzal is megelégedtünk volna, ha a következő 24 órában csak egy kis mesterséges szél jut nekünk.

Azért szerencsére nem a ventilátor volt a legjobb szórakozásunk Kazanyban, mert a város, a legtöbb orosz nagyvárossal ellentétben bájos, beandalogható és meglehetősen fotogén. Ez a tatár kultúra, az olajlelőhelyek gazdagsága és a jó irányból fudjogáló politikai szelek egyenes következménye. Látszólag igyekeznek turisztikailag vonzzó célponttá tenni a várost, amihez így már nem csak szellemi nyersanyag, de pénz és szervezőerő is párosul. Ez nem gyenge teljesítmény, tekintettel arra, hogy hosszú évtizedeken keresztül Kazany a legmagasabb bűnözési rátával rendelkező szovjet város volt, alvilági bandái az útikönyvünk szerint szociológiai fogalommá váltak. Ehhez képest, Kazanyban most béke és rend honol. Tavaly pedig itt tartottak egy nagy nemzetközi egyetemi sportversenyt, az Univeziádét, aminek sok ötcsillagos szálloda, menő sportlétesítmények, és türhető angol infrastruktúra állít emléket.

A városban csavarogva végig azon gondolkodtunk, hogy ha Kazany nem lenne ilyen messze minden európai nagyvárostól, beleértve Moszkvát is, akkor valószínűleg legalább annyira népszerű turista-célpont lenne, mint mondjuk Berlin vagy Prága, mert van benne szépség és persze szovjet nosztalgia is (mondjuk eddig ez az egyetlen orosz város, ahol nem találtunk Lenin-szobrot a forgalmasabb helyeken). Azért nincs a borzasztóan sok látnivaló, de legalább a látnivalók között is érdekes a táj, ami jó kombináció. A város kihagyhatatlan, képeslap és Facebook cover fotó alapanyag látnivalója, a kék tornyos, kék kupolás, 4000 fő befogadására is alkalmas mecset, illetve a körülötte elterülő Kreml. Ha nem akarjuk nevetséges és mások által teljesen összeizzadt bejárni a mecsetet, akkor az összes illetlen bőr-és szőrfelületünket takaró ruhákban induljunk útnak. A Kreml egyik végpontjából pedig nagyon szép kilátás nyílik a városra és az itt is épp hatalmas Volgára, csak ezt nem könnyű megtalálni, mert valahogy a város ebben nem érzi a turisztikai potenciált.

A váron kívül azért nincs rettenetesen sok látnivaló. Mi elmentünk a Szovjet hétköznapok Múzeumába, ami szerencsére nem veszi túl komolyan magát. Három szoba, színültig tele kacatokkal, amiket meg is lehet fogdosni, plusz biztos ami biztos egy komplett dobszett is van, hogy kellemes legyen az alapzaj és hogy biztosan minden gyerek jó emlékekkel távozzon. Nekem (Szása) ez épp elég is lett volna, de ráadásnak azért asztalihokiztunk egyet Annával, és végiglapoztunk egy könyvet, ami Gorkij ötlete nyomán, neves szovjet írók és akadémikusok részvételével, a teljesség igényével igyekezett megragadni, hogy mi történt a Földön 1965. szeptember 17-én. Sokat gyönyörködtünk például az előző kiadás óta eltelt 30 év világpolitikai változásait összefoglaló térképekben. Ezzel lényegében el is ment a kazanyi másfél napunk, búcsúzóul még vizibicikliztünk egyet a Nagy Vadkan tavon, és korzóztunk a félig kivilágított sétálóutcán, ettünk a legendás tatár saurmából, ami a gyros egy finomabb változata, aztán felültünk a jekatyerinburgi gyorsra.