Sosem gondoltam volna, hogy van olyan alkoholos ital, ami még az oroszoknak is megárt, és egészen Jekatyerinburgig kellett utaznom, hogy kiderüljön, a nagyapám házi pálinkája, amiből mindig, minden utazásra viszek magammal, ilyen. Nem is akármilyen orosznak adta meg a végső lökést az alkoholelvonó pszichoterápia felé a baracsi körtepálinka, hanem egy szakállas, hosszú hajú metál-fan mérnöknek.
Vlagyiszlavot, ezt a bizonyos vegyészmérnököt, aki még munka közben is fémekkel foglalkozik, a Couchsurfingen (CS) sodorta az utunkba az élet. Nem aludtunk nála, csak körbevezetett minket a városban. A harmadosztályú hosszútávú vonatokon utazás egyik hátránya, hogy az ember napokon keresztül 53 másik emberrel van összezárva, bármiféle privát szféra nélkül, ezért a városokban igyekeztünk kétszemélyes szobákban megszállni, és a CS-t is csak ismerkedésre használni, mert néha jó érzés mások lábszaga és zajai nélkül aludni. Azért a teljes elszigetelődést kerülendő több városban is igyekeztünk CS-randikat leszervezni, de ez csak Jekatyerinburgban sikerült, ott viszont rögtön kettő is.
Bár sosem használtam semmilyen társkereső oldalt, úgy képzelem, hogy a CS nagyon hasonlít az összesre, mert az emberek eszméletlenül felturbózzák a profiljukat, csak itt az az általános tendencia, hogy mindenki igyekszik magát minél nagyobb kalandornak, bálnamentőnek és az univerzum húrjaival együtt pendülőnek beállítani. Első jekatyerinburgi kalauzunk, Aszja is egy ilyen laza, harsogva nevető világutazónak tűnt, de ehhez képest maximálisan visszafogott volt, és egy Starbucks-utánzat kávézóba, utána pedig egy nagyon hip bárba vitt el minket, ahol drága koktélokat és szilvabort lehetett inni. Hazafelé pedig még ahhoz is ragaszkodott volna, hogy az 500 métert a hostelünkig egy taxiban tegyük meg. Az persze fel sem merült ezen a találkozón, hogy elővegyük a pálinkát.
Ehhez képest másnap Vlagyiszlav - aki a külföldieknek Viliként mutatkozik be, mert utálja, hogy nem tudják kimondani a nevében a kemény l-t -, egy profi alternatív tourguide módjára azzal kezdte, hogy megkérdezte, mennyi időnk van, kicsit kalkulált, majd kijelentette, hogy akkor felmegyünk a meteorológiai állomáshoz megnézni a naplementét, aztán bemászunk egy elhagyatott kórházba.
Vlagyiszlavnak ez a sztenderd kezdő jekatyerinburg programja volt, előttünk már fél Európa és Dél-Amerika megjárta vele a romos kórházat, de szerencsére mégsem fásultan adta elő a dolgot. Össze-vissza kavarogva, látszólag találomra haladtunk a célpontunk felé, de a túra szervező ereje valójában az volt, hogy valahányszor elfogyott Vlagyiszlav kezében a sör, mindig megérkezzünk egy újabb bolt elé.
Az persze kérdés sem volt, hogy Vilit bemutatjuk a nagyapám pálinkájának. Nem igazán tűnt finnyásnak abban a tekintetben, hogy milyen szeszt önt a szervezetébe, sőt, ki is fejtette, hogy ha teheti, higított tiszta szeszt iszik. Jó cucc - mondta, amikor a lepattant meteorológiai központ előtt, a vobla - füstölt nyers hal - kísérőjeként beleivott a pálinkába, de nem volt nagyon lelkes.
Azt hittük, ennyi lesz a pálinka világkörüli turnéjának jekatyerinburgi állomása, de amikor a romos kórház tetején a város éjszakai fényeiben gyönyörködtünk, Vlagyiszlav újabb köröket kért. Ide én egyébként egyáltalán nem akartam felmászni, mert az egész elhagyatott kórház nagyon félelmetes és veszélyes volt, hiába nem volt körbekerítve és őrizve sem. A kórház nem szimplán elhagyatott volt, ahol még ott vannak a rozsdás ágykeretekés az üres gyógyszeres szekrények, hanem egy többször felgyújtott, teljesen kifosztott romhalmaz, ahol hol attól kellett félnem, hogy rámomlik a következő emelet, hol pedig attól, hogy belerúgok egy krokodiltól félig szétrohadt drogosba.
Azért Vili a sztoriaival kihozta belőlem a versenyszellemet is, nem akartam nagyon lemaradni a szuperkúl finnek mögött, akik még a tetőn is a legmagasabb pontra másztak fel, és semmiképp nem akartam olyan lenni, mint az uruguyai lány, aki azon a ponton, amikor egy vékony, korlát nélküli szegélyről fel kell kapaszkodni a rozoga, beszakadt tetőre, sírva fakadt. Lefele menet Vili még az alagsorba is szeretett volna minket lecsalogatni, mondván, hogy ott voltak a bonctermek, de ezt azért sikerült megakadályozni.
A pálinkázástól kissé megvadult, ekkor már furcsán és nem túl barátságosan viselkedő kalauzunk ekkor kitalálta, hogy a kedvenc bárját még megmutatná, mi pedig eldöntöttük, hogy a pálinkát inkább elzárjuk tőle a maradék időre. A remek tervet az húzta keresztül, hogy a kedvenc bárjában három nagyon kedves, és angolul tökéletesen jól beszélő sráccal találkoztunk, akik meghívtak minket egy borzasztó ízű, erőspaprikával ízesített házi vodkára, azaz percovkára, válaszul pedig nyilván töltöttünk nekik - és így Vilinek is - egy felest a pálinkából. Ő ezen a ponton kezdett teljesen szétesni, olyan ölelgetősen, összemosva beszélősen, mi pedig lassan elindultunk a szállásunk felé, mert már nagyon késő volt és reggel korán indult a vonatunk.
Vlagyiszlav és srácok ragaszkodtak hozzá, hogy elkísérjenek minket, de Vili út közben egyszer csak visszafordult, és köszönés nélkül ott hagyott minket. A másnapi emailjéből kiderült, hogy ekkor realizálta a hátizsákja és benne minden értéke elvesztését. A rövid üzenetben azt is megírta, hogy egy időre kivonul a CS-közösségből, és egy terapeutához fordul az alkohol és egyéb problémáinak megoldása végett, mert ez így nem mehet tovább. Sokat nem tudtunk azon tűnődni, hogy akkor most a pálinkával való megismerkedése áldás vagy átok volt-e, ugyanis a rövid éjszaka és az idő eltolódás miatt elaludtunk, és a Novoszibirszkbe tartó vonatunk a szemünk láttára gurult ki a pályaudvarról. De erről majd egy másik posztban.
