Megrögzött rosszirányba küldő vagyok, ez több tényező szerencsétlen együttállásának a következménye. Egyrészről vidékről felkerült emberként öt-hat év után sem ismerem igazán jól a Budapestet. Soha nem leltem örömömet a Budapest-térkép böngészésében, képtelen vagyok megjegyezni számomra irreleváns utcaneveket, a mai napig nem tudom pontosan hol van a hatodik és a hetedik kerület határa stb. Másrészről vannak specifikus, de annál kellemetlenebb fogyatékosságaim is. Például a negyvennyolcas forradalmat olyan jól beleverték a fejembe az általános iskolában, hogy a szabadság és Petőfi azóta is egy fiókban ülnek az agyamban, következésképpen stresszhelyzetben könnyen összekeverem a két vonatkozó hidat. És a Moszkva tér háromszögének tájolását sem sikerült még tökéletesen tudatosítanom magamban.

Ha mindehhez hozzáadjuk még a következetesen nyugodt sétatempómat, stabil idegennyelv-tudásomat és végtelen jóindulatomat, könnyen beláthatjuk, hogy a Budapestre látogató turisták rémálma vagyok, mert tökéletes célpontja vagyok, a "sorry, do you know where is" típusú leszólításoknak, de a feladatra teljesen alkalmatlan vagyok. Legalább négy-öt esetre emlékszem amikor saját kútfőből, vagy villámtérképolvasási hibából rossz irányba küldtem el turistákat. Volt egy-kettő közölük, aki megérdemelte, mert indokolatlanul türelmetlen volt, ahhoz képest, hogy ő volt a segítséget kérő eltévedt idegen (jellemzően a problémát egyedül megoldani akaró férfi akarata ellenére segítséget kérő rohanó nő). De ez inkább a kivétel, mint a szabály.

Mindennek csak azért van jelentősége, mert világos módon megbontottam az útbaigazítás globális karmikus egyensúlyát, és előbb-utóbb pórul kellett járnom egy idegen városban. Persze ezt nem tudtam még akkor, amikor elindultunk megkeresni Moszkvában Roman Abramovicsné Dása Zsukova ultrakúl kortárs összművészeti központját a Garázst. Szimplán csak izgalmas délutáni programnak tűnt, és az útikönyv szerint két saroknyira van a Mengyelejevszkaja metrómegállótól (egy blokkra északra, majd keletre, írja a Lonely Planet). Persze jó lett volna belegondolni, hogy Moszkvát nem kockás papíron tervezték, mint valami amerikai nagyvárost, például helyből nem lehetett északi irányba elindulni, és a "blokkok" sem voltak különösebben egyértelműen megkülönböztethetőek, de mi azért nagy magabiztossággal haladtunk a jónak vélt irányba.

Húsz perccel és egy derékbe tört magabiztossággal később leszólítottam, egy fiatal párocskát, hogy szerintük merre kellene mennünk. Nem tudták, de a fiú gyorsan ráguglizott és kiderítette, hogy két utcával korábban az ipszilon-elágazóban jöttünk rossz irányba, de már egészen közel járunk. Visszafordultunk, ipszilon-elágazóban a másik irányba indultunk, még 15 percet haladtunk a lehangoló kül-belvárosi lakótelepen, majd végképp elanyátlanodva bekopogtam egy várakozó autó ablakán (ideje is van, gps-e is van, tuti jó lesz). Persze az intézményt ő se ismerte, hiába jutott el a híre már Magyarországra is, de pötyögés után azt dobta ki a gépe, hogy alaptalan volt a feltételezésem, hogy az első útbaigazítónk fogalmatlan volt, az eddigi irányban kell még pár métert haladnunk. Újabb 10 perc, átalakított óriás autóbuszgarázs egy sem jött velünk szembe, viszont egy sugárút, ami még a felettébb sematikus térképünkön is be volt jelölve igen.

Már majdnem leültünk a padkára pityeregni amikor leszólított minket két hölgy, hogy tudnak-e segíteni. Tudtak. Amerről jöttünk kell visszafelé menni elég sokat, jobban tennénk, ha felszállnánk a villamosra. Inkább sétáltunk. Mint kiderült, 250 méterre az első segítségkéréstől volt a Garázs. Ha befogom a számat és megyek tovább az eredeti terv szerint, simán odaérünk. Az már igazán csak hab volt a tortán, hogy a Garázs pár hónapja elköltözött egy sokkal előkelőbb környékre, a helyét pedig átvette az orosz zsidóság fontos, de sokkal kevésbé ígéretes múzeuma. Itt már nem volt hátra, mint leülni a padkára, magunkba tömni egy-egy teljesen szétolvadt szirokot (orosz túrórudi) és lehajtott fejjel iszkoltuni vissza a Patriarsije prudi ölelő karjaiba.

Mindenesetre a világ egyensúlya helyreállt. Kicsit igazságtalannak tartom, hogy Moszkvában egyszerre verte le rajtam a sok budapesti tévedésemet a sors, elvégre miattam még senki nem gyalogolt ki Kőbányára. De ha hazaértem nekiállok utcaneveket biflázni, vagy sietős léptekkel, mogorva arccal közlekedni. Hátha így legközelebb a kortárs orosz kultúra remekeit is megcsodálhatom.