Az orosz fővárosba először megérkezni elég sokkoló élmény, budapesti perspektívából nézve olyan, mintha egy cuki makettvárosból hirtelen belepottyantunk volna egy igazi városba. Bár a házak nem magasabbak, mégis minden túlzóan és befogadhatatlanul nagynak tűnik, mert a dolgok valahogy távolabb vannak egymástól, mint egy átlagos európai városban: két metrómegálló között akkora a táv, mint nálunk a négyes metró fél vonala, az utcák pedig általában kétszer három-hat sávosak. Egyszerűen érződik rajta - ahogy egyébként szinte az összes orosz városon -, hogy nem kellett a helyhiány miatt aggódnia az építőknek, elvégre a Föld egyhatoda az övék.

Moszkva ezért aztán nem az a város, amit az ember beandalog egy-két nap alatt, már csak azért sem, mert meglepően kevés kis étterem vagy kávézó van, ahová beeshet az ember, ha már nem bírja tovább a monumentalitást. Ide tervek és kitartás kell, én például több egy-két napos látogatás után is úgy éreztem, hogy a város nem adta meg magát nekem, a legkevésbé sem sikerült megismernem és felfedeznem a titkait.

Próbálkozni azért lehet. A legkedvencebb 'Bevezetés Oroszországba' programom a moszkvai összoroszországi kiálltó központ. Egyszer egy orosz ismerősöm azt mondta nekem, amikor épp szájtátva csodálkoztam valami orosz sajátosságon, hogy Oroszországban minden lehetséges. A VDNH ebből a fontos életigazságból is ad egy kiadós kostolót, mert azt hiszem nem sok más helyen fordulhatna elő, hogy egy klasszicista stílusú, teljesen funkciótlan műemléképületben szakadt csubakka jelmezben kiscicákat árulnak emberek.

Az 1930-as években épült kiállítás területe nagyobb, mint Monacóé és ma már több, mint 400 épület van rajta, 1938-ban mégis azért halaszttották el sokadszorra is az átadását, mert nem volt elég monumentális. Egyébként először csak a Szovjetunió tagállamainak és népeinek kultúráját bemutató pavilonokat húztak fel, majd pavilonja lett a legmenőbb szovjet iparágaknak és tudományterületeknek is, és ez az egyveleg a rendszerváltás előtt évente 11 millió látogatót vonzott.

A Szovjetunió széthullása után azonban a tagköztársaságok épületei is szétesésnek indultak, a kastély-és palotaszerű pavilonokban pedig felütötte a fejét a kapitalizmus, és teljesen random, főként bóvlikat áruló boltocskák jelentek meg bennük, ezért ma már a VDNH egy régmúlt korszak maradványaira épült konstans május 1-i búcsú, feldobva kiszuperált űrrakétákkal, repülőgépekkel és medencének is tökéletesen jól használható szökőkutakkal.

Mindez olyan intenzív élményt nyúlt, hogy amikor először voltam ott, körülbelül a terület harmadát jártam csak be, aztán visszafordultam, hogy egyek egy hamburgert a világ legzsúfoltabb McDonaldsában a VDNH mellett (az meg állandóan olyan, mintha a 90-es évek eleje lenne és most nyitották volna meg), mert el sem tudtam képzelni, hogy még ennél is jobb lehet. Már a metrómegállótól a kiállításig vezető úton is olyan elképesztő dolgok vannak, mint például az orosz űrutazásnak emléket állító kb. 10 emelet magas, egy kilőtt űrhajót ábrázoló szobor, vagy a mindenféle mutatványokkal szórakoztató, aranyfogú közép-ázsiai erőemberek, akik jó sok pénzt fizetnek, ha utánuk csinálod a gyakorlatukat, ami persze általában teljesen lehetetlen. Mellettük kisállatokat áruló nénikék állnak, a tenyerükön kínálva az elképesztően cuki és kicsi cicákat, kutyákat, meg a jóval kevésbé cuki papagájokat.

A díszletet mindehhez a kiállítási terület bejárata, a Szovjetunió népeit dicsőítő diadalív-szerűség adja, rajta minden szükséges szovjet jelképpel, ami, ha először jár az ember Oroszországban - és rendszerváltás idején született - akkor már önmagában is elég arra, hogy rácsodálkozzunk, hogy a szocializmus, a Szovjetunió, meg ez az egész, amiről pár propaganda plakátot láttunk a törkikönyvben, tényleg létezett és tényleg isszonyotasan nagyzoló volt. Ez az érzés, meg az, hogy ezt az egészet, búzakalászos lámpástul, az óriási aranyszobrokkal teli szökőkútban vizipisztoly csatátvívó gyerekcsapatostul, magassarkúban egyensúlyozó szupermodell alkatú lányhordástul egy nagyon magas fordulatszámon pörgő valószínűtlenség generátor dobta ki, végig nem szűnik meg.

Az összes pavilont egy nap alatt lehetetlen végigjárni, sok egyébként is zárva van, vagy üres, de ha csak egy-egybe betértünk, és szerencsénk van, akkor láthatunk például fura és büdös macskakiállítást, hallhatunk kazah népzenét és megpróbálhatunk célba lőni egy óriási rózsaszín plüss egyszarvúért.

Mindez nagyon jól hangzik, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy idén kihagytuk a VDNH élményt, és a nap első felében az életünk és utunk folytatásához elengedhetetlen prózai dolgokkal foglalkoztunk, mint az alvás, valamint az akarva és az akaratlanul otthon felejtett eszközök beszerzése. Délután azért megmeríteztünk egy kicsit a helyi kultúrában és elzarándokoltunk egy másik kedvenc helyünkre, a Mester és Margarita első fejezetéből ismert Patriarsije Prudihoz, ami egy kis mesterséges tó a város közepén, vicces emléktáblával tisztelegve a regény előtt. Nagy szerencsékre az egyetlen moszkvai napunk Bulgakov születésnapjára esett, ezért a tó közepén este komolyzenei koncertet tartottak, amit pont végig tudtunk hallgatni, mielőtt felpattantunk volna az Asztrahányba tartó éjszakai vonatra.